Töltsed le az Across Tundras Tumbleweeds albumát ingyér. Rivjú kisvártatva.
Töltsed le az Across Tundras Tumbleweeds albumát ingyér. Rivjú kisvártatva.
A marylandi duó első életjele még 2008-ban látott napvilágot, az „5,125” címre keresztelt kislemez formájában. Egy évvel később a „Sleep Unending” című daluk helyet kapott az Abridged Pause kiadó Diluvian Temperals nevű válogatásán, majd idén kijött az ötszámos lemez is. Zenéjükben a klasszikus melodikus doom metal ötvöződik a sludge zajával, az ambient mélységes nyugalmával, finom post-rock felütésekkel, pszichedelikával.
A korábbi NR lemezismertetőnél már említettem, hogy megvan tőlük egy split az angol Ramesses bandával közösen, úgyhogy ebben a nyúlfarknyi szituációban ez a négy dal lesz bemutatva. A Ramesses az Electric Wizard dobos Mark Greening, Tim Bagshaw gitáros és a (többek között) Spirmyard-os Adam Richardson basszeres/énekes beteg formációja, az NR legénysége pedig a fent említett korábbi cikkben már be lett mutatva.
Még így a világvége elött sorban jönnek hazánkba, vagy legalább a közelébe azok a zenekarok akikről álmodni sem nagyon mertünk volna pár éve, némelyik egyenesen hamvaiból támad föl, ahogy Garciáék tették ezt most. Elég hálátlan feladat lehet -pláne szakmailag- saját magunk tribute zenekarának lenni, megfelelve az elvárásoknak feltámasztani a saját legendánkat, alant leírjuk vajon sikerült-e ez, valamint markáns véleményt alkotunk arról hakni volt-e a műsor.
A szombati bulira, az ingyenes Skalár szervezés ellenére, könnyedén bejutottunk negyed kilenckor. Asszimilálódásunk után, kilenckor a HAW csapott az igáslovak közé.
Leporoltam néhány régi CD-t, és egyszer csak rábukkantam két nagy kedvencre a múltból: erre a lemezre, és egy, a Ramesses zenekarral közös split korongra. Az Endofyorerror eredetileg még 1996-ban látott napvilágot, 2003-ban viszont szerencsére újfent kiadta a psycheDOOMelic nevű kiadó (én a banda szegedi koncertjén jutottam hozzá a két lemezhez, más korongokkal együtt). Az amerikai banda – Brian Allen (dob), Ken E. Bones (ének, gitár), Mark Skunk (basszusgitár) – (több felállásban is) 1993 óta 4 nagylemezt, 7 split lemezt és egy kislemezt adott ki. Zenéjük beteg és morbid, súlyos és sötét, egyszerre keveredik benne egy csomó stílus: a korai death és doom metal elemei ugyanúgy megtalálhatóak, mint a sludge és a stoner rock koszos, őrjítő súlyú témái, vagy a pszichedelikus hatások monoton lüktetése.
Különleges számomra a zenekar, mivel annak idején, beszállván az internetbe, a Godspeed után nyomozva megtaláltam a Solacet, ami az elöbb említett jobb sorsra érdemes hardcore-stoner úttörő romjain éledt. Azóta már három lemezt is készítettek, a legutóbbi épp idén jelent meg A.D. címmel.
A szokásosnál is méltatlanabb érdektelenség mellett lépett fel az angol és az amerikai zenekar, pedig nem sűrűn van itthon hagyományos doom buli, pláne két igen színvonalas külföldi fellépővel, ehhez képest pofátlanul olcsón méghozzá.
Ellátogatván Brant Bjork honlapjára nem lehet nem észrevenni, hogy haladnak a korral, az online jelenlétet illetően, modern dizájn, facebook, lastfm, twitter linkek, a szponzorok közt ott a Vans, meglepő ez a hendrix külsejű desert rockot játszó arctól, akinek márciusban érkezett az új lemeze. Hallgassuk hát elment-e hősünk desertcore irányba.
Pont két éve, 2008 márciusában jelent meg a Bardo Pond Batholith című válogatás-albuma. Felmerülhet, hogy ennyivel később minek írni erről. Megpróbálom érzékeltetni, hogy miért nem késő. Nekem örök darabnak tűnik ez a 6 felvételt tartalmazó album, és ha annak idején az Omega-lemezekre rá volt írva: Játszd hangosan!, a Bardo Pond albumaira rá kellene írni: Hallgasd behunyt szemmel!
legutóbbi hozzászólások