Nem mai a cucc, azonban nem sok műfajbeli lengyel zenekarral találkozunk, ráadásul kedvesen megkeresett a banda promotere, ősszel meg jön az új lemez, emez meg nem is olyan rossz, a stonerrock.com-on keresztül világszerte megjelent, 2002 óta főleg Lengyelországban, Csehországban, Litvániában koncerteztek sokat, úgyhogy lássuk hát luxus-e ez az Elvis.
Bevallásuk szerint stoner-t játszanak, de hatással volt rájuk a pszihedéliától kezdve a 70es évek glamján át a modern a garázs rockig sokminden. Gary Glitternek szerencsére nyoma sincs, szerintem a műfaj északi sztóner (tudja már mindenki milyenaz, nem mocskos, jellegzetes dallamvilág, ésatöbbi, csekk svéd cimke). Odafigyelve soksok finomság bukkan fel a zenében, alapvetően, és részletekbemenően technikailag teljesen rendben van, korrektül megszólal, nem garázs, de nem is gatyaszaggató.
Mivel ez a műfaj könnyen háttérzenévé szelidülhet, ezeket mindig úgy hallgatom elöször, hogy közben valamit csinálok, olvasok mondjuk, hogy kiszúrjam melyek azok a számok amikre elsőre felkapom a fejem. A Lazy első felén mindjárt találtam két és fél dalt ami azonnal bólogatásra késztetett, a nyitódalt leszámítva, de az nem ér.
A Perfect Ride című hármas sorszámú dal az egyik ilyen, ami a Kyuss Blues for the Red Sun korszákara emlékeztet, mondjuk a Green Machine-re, meg még valamire, nagyon, de a sátánért nem jut eszembe mi lehet, gyanítom valami északi cucc. Punkosan tömör, egyszerű, és még némi zongorázás is helyet kap benne.
Nagy pozitvuma az anyagnak egyébként, hogy van benne sok ilyen hangulatfokozó apróság, mint egyegy szintieffekt, vbagy torzított ének, esetleg ez a zongora, amitől különlegesebb lesz egyegy dal, lehetne ezekből több, nem vesztenék el kuriózum-értéküket attól.
Az Perfect Ride-ot kettővel követő kimért tempójú Sleep Brings No Relief is egy igen tetszetős darab, ez a kedvencem a lemezről, a főtéma kicsit a Queens of the Stone Age-re emlékeztet, a súlyos riffeket 70es éveket idéző vibrátós gitárprüntyögés kiséri meg tamos dobtémák, az egészen pedig Josh Homme-os ének. Faszán összerakott szám ez.
Aztán itt van még a lemez második felén a For The Soul amiben a tempós riffelést -ami szerintem elbírt volna zúzósabb hangzást- váltogatja szintén Homme-ot hangszeresen megidéző lightos pszighedélia. Ebben a számban klasszikus űr-szinti-hangok is előbukkannak, az ének pedig ezúttal Garcia-ra emlékeztet, emlékezetessé, és kiemelkedővé téve ezt a tételt is.
Korrekt számok következnek ezután is, azonban sajnos kevés az a kiugró egyedi elem ami szilárdan megragadná a figyelmet, a záró dal, a Between Heaven And Hell ilyen talán egyedül, mert másképp szól mint a többi, agresszívebb is, de zeneileg ez sem hoz sok újat.
Összefoglalva jó ez az anyag, Kyuss találkozik a Ponamero Sundownnal nagyjából az irány, ha a következő lemezre megmarad a hangulat, de szellemesebb számokat, karakteresebb hangzást, és több egyinésiget sikerül összehozni, akkor az egy tízpontos lemez lesz, erre hetet adnék, de nem szoktam pontozni.
http://www.myspace.com/elvisdeluxe
A glam gyökerek
vaskos nagy kedvenc:)
Hát nem tudom, ízlések és pofonok különböznek. Nekem kicsit laposnak tűnnek, mert a finn, a svéd bandák valóban elkényeztetnek bennünket, és akkor az amerikaiakat ugye még nem is említettük. Ezért egy kicsit túlzott dicséret a Kyuss-ra, Josh Homme-ra, meg a QOSA-re történő hivatkozás.
Számomra.