Az amerikai, azon belül is San Franciscoi kísérletezős kedvű zenekar alapkövét még 2006-ban rakta le Chris Musgrave (dob, vokál), Jason Miller (gitár, ének, billentyűsök), Marc Melzer (basszusgitár, vokál) és Tyler Green (gitár, ének), majd két évvel később csatlakozott hozzájuk Luis Vasquez (ütősök, szintetizátor, vokál). Zenéjük a space/psychedelic rock „kategóriába” sorolható (ha már a címkézés elkerülhetetlen), a kétszámos kiadvány a harmadik a sorban (2008-ban az „””S/T” EP, majd korong jelent meg,idén pedig a „Transmalinnia” lemez jött ki). 
Először a nyitó dalt, a „Burning Mirrors” címűt hallottam és kóstolgattam jó párszor; finom szédülés bujkál bene, körkörös ritmusokon meglovagolva az éppen kitörő Napot, egyszerűen magával ragad ez a hangulat, a dob monoton küzdelme, a basszus egy-egy remegése mind barázdákat húznak a könnyed felhőkbe. Színjátszó világ bontakozik ki a vásznon, csendélet a felgyorsult utcákon, egy foghíj, ami kiemel a napok elvárt ritmusa közül, ahogy a gitárok megtöltik ezt az alapot, majd jönnek a szinti dallamai, néhány effekt, egy lassan széteső, magába zuhanó, selymes világ megszáradt foltjai, amik már csak újságokban, régi filmekben és idolokban rejtőzik, a bakelit lemezek letűnt kuszasága között. A lakóházak mementói között színes hangya és konzervdoboz áradat, a falakhoz reklámok szorulnak – surrog a szuper 8-as a sötétben, transzcendens állapot/hangulat épül fel a hangok nyomán, ugyanakkor vannak benne tudattalan zuhanások az őrjítő valóság sterilsége ellen is. A kompozíció egyensúlyban van, ahogyan a „Chevaux Fous” szerzeményben is, elejétől végéig lüktet az egész, hullámzik a dallamok oltárán, a rezonáns löket kirobbant az eddigi állapotból, és másik filmet fűz be. Száraz, recsegő gitárok, folyékony billentyűs szőnyegek lobbannak fel az eszméletvesztés határán táncoló idegekben, elektromos kisülésektől tarkított roham lázálma. Eksztatikus hatások érvényesülnek, erős, karakteres felépítés, megfelelően dinamikus vonalvezetés jellemzi ezt a számot is. A valóságnak itt sincs keresnivalója, itt a kontrollálhatatlan álmok felé irányul minden lépés, minden ütem: fátyol vékony burok vesz mindent körül, a színek és a hangok magukba szippantanak. A ’60-as évek közepét/végét jellemző zene ebben a két dalban tökéletesen tükröződik, a maga módján: a határozott szerkezeti felépítések és a megszólalás miatt. Finoman szárnyra kapó alkotások ezek, a pillanat lenyomatai, amelyek alkalomadtán végigcsorgatják magukat a szemek vásznain. Részemről ötös a játékos!
a/d/sly
legutóbbi hozzászólások