A július negyedikén, Budapesten zajlott Crowbar koncerten sok talányos dolog történt: hogyan is nézett ki a Shapat Terror zenekar tagsága? Miért nem akartak Ödönnek pálinkát adni? Hogyan fogyhatott ki a pultból a koncert végére a sör? Ezekről és még sok minden másról természetesen egy árva szó nem lesz az alábbi beszámolóban, de más dolgokról meg igen. Kattints rá az „olvass tovább” gombra jól, és megtudod a tutit.

Teljesen értelmetlen dolog hat előzenekart szervezni egyetlen koncertre, ha csak az tényleg nem igazi fesztivál. Ez nem volt az, eljött a Crowbar játszani, kész. A lényeg ez volt. Aki pedig erre nem jött volna még rá (esetünkben a Hammer Concerts), azoknak röviden elmondjuk, miért volt butaság a „fesztiválozás”: a kezdő zenekarok irgalmatlanul szoptak, ugyanis nincsen normális ember, aki ötre odaér a Wigwamba, hogy utána 11-ig várjon a Crowbarra. Illetve van, de azoknak a vasárnapi rendezvényen már a Pajszer zenekar koncertje előtt is kábé mindegy volt, mi történik, csak dob legyen benne, ők már rázták rá a nem túlzottan józan fejüket. Ezeknek a koncertlátogatóknak igazán nem kellett volna elhozni a Crowbart, elég lett volna nekik mondjuk az Edda is. Azonban gyanítjuk, hogy nem ők voltak a buli célközönsége. Tehát az előzenekarok felét csuklóból lekési mindenki, már csak azért is, mert a Wigwamban irgalmatlanul drága minden, a kisboltban meg olcsó.

Tehát sajnos mi is lekéstük az egyébként kitűnő Nadirt és a Room Of The Mad Robots zenekart. Sőt, még a karcagi Stardrive-ot se láttuk, illetve az énekesüket igen, de őt egy másik zenekarban. Amikor az indiános szórakozóhelyre értünk, éppen a német Redrum zenekar játszott.

Ők lehagyták a nevükből azt, hogy „Inc”, de ettől függetlenül teljesen ugyanazt a Hatebreed-Earth Crisis alapú, metálos butahardcore zenét nyomják, amit öt éve a Kultiplexben halhattunk tőlük, amikor szintén a Crowbar előzenekaraként voltak itt. Aranyos srácok, szimpatikus dumák, teljesen jellegtelen zene. Egy konkrét húzásuk volt azért: eljátszottak egy Mood-számot az utánuk következő Wall Of Sleep tiszteletére. Bármennyire is alapvetés volt a Mood annak idején, már akkor is akadtak jópáran, akiknek nehezére esett barátkozni Holdampf Gábor énekes hangjával.

A Wall Of Sleep hasonlóan megosztó banda volt még a műfajt szerető közönségnél is, pont emiatt. Ám úgy hisszük, ez a helyzet a múlté: Cselényi Csaba, aki a már említett Stardrive vokalistája is, nemcsak, hogy betölti elődje helyét, de helyenként állat rákendrollos húzást is belevisz az egyébként nem a lazaságáról közismert doom metal zenekarba. És ezt nagyon jól teszi. Külön ki kell emelni Füleki „műfajiatyaúristen” Sándor gitáros mellett a dobost, Szolcsányi Szabolcsot. Hogy az istenbe’ lehet ennyire precízen ütni a gyakorlatilag semmit? A sokszor végletekig lecsupaszított alapok kitöltötték a zenét és annyira rendben volt, hogy az tanítanivaló. Az On pain of birth rettentőn húzott, a lezáró I Sleep meg előremutatott az est fő zenekarárhoz.

A WOS után következett a Haw zenekar. Ezen a szájton ugyan már mindenki tudja, de azért mondjuk el még egyszer: ebben a bandában zenél az Igor két alapembere, Martzi és Pó bácsi, valamint a Stereochrist korábbi énekese, Makó Dávid és jelenlegi dobosa, Binder Gáspár, alias Gázsiká. Elég éles váltás volt, mivel a Haw pont a másik végéről fogja meg ezt a fajta zenét, mint a WOS. Paraszt, mocskos, néhol sludge-os, néhol groove metalos rákkendrolt kaptunk egy vérbeli hardcore bandától is respektálandón intenzív színpadi jelenléttel. Volt, többek között, a már bátran slágernek hívható All good all fine (vágod, a bendzsós szám), meg közönség osztása is. Bár ez utóbbiban Dávidnak még tanulnia kell Kirk kapitánytól, aki „az est legszeretnivalóbb suttyója” cím birtokosa is lehetett volna, ha történetesen létezne ilyen kitüntetés.

A New Orleans-i törpe, aki ujjatlan, a hátán „heavy fucking metal” feliratú pólójában, táskás szemekkel, komótosan végigballagott a sorok között a Wall Of Sleep koncertje alatt, csak sokára tűnt fel a jónépnek. De akkor mindenki lerohanta egy kis fotózkodásra, pacsizásra. Kirk Windstein pontosan tudja, hogy ez a sok csúnya, szakállas, büdös ember (tisztelet a pár, feltűnően csinos hölgynek) mind döntően miatta fizetett 4500 pénzt. A Crowbar 11 után állt végül színpadra, jó sok szarakodás után, de besztof sót kaptunk az arcba. Még annak ellenére is katartikus élmény volt, hogy alig egy órát játszottak összesen és azt is roppant ráérősen (mondjuk Kirk apó valószínűleg szervileg képtelen a kapkodásra). Az ősz szakállú, széjjelvart bácsi elővette a redneck figurát: többször lecseszerintette a közönséget, hogy miért nem kiabál meg tapsol elég hangosan, meg valamit magyarázott a mogyorózásról, no, nem a földi fajtáról, értik, ugye. De amint megszólaltak olyan dalok, mint az I am forever, a Broken Glass vagy az ultrazseniális All I Had (I Gave), megszűnt a külvilág. Ezért is volt furcsa számunkra az első sorok megveszekedett túrása.

Valahogy a Crowbar nem annyira az a lökdösődős zene. Főleg az olyan, titkon persze remélt, de igazából nem várt dalok, mint a Lasting Dose vagy a Planets Collide. Kirk apó kísérői is hibátlanok voltak: Matt Brunson gitáros a Kingdom of Sorrowból érkezett, Pat Bruders bézer és Tommy Buckley dobos pedig már régi cimbik. Hiányérzettel távoztunk a koncertről, de csak azért, mert annyi jó Pajszer-dal van még, amit hallgattunk volna. Ha egyszer a stonerrock.hu valamiképpen világuralomra jut majd, első intézkedései között lesz a kötelező Crowbar koncert intézményének bevezetése. Minden hétvégére.