Különleges számomra a zenekar, mivel annak idején, beszállván az internetbe, a Godspeed után nyomozva megtaláltam a Solacet, ami az elöbb említett jobb sorsra érdemes hardcore-stoner úttörő romjain éledt. Azóta már három lemezt is készítettek, a legutóbbi épp idén jelent meg A.D. címmel.

Az első szám alapján azonnal lázas kutatásba kezdtem, hogy vajon a jó Solacet hallgatom-e, nem az azonos nevű screamo bandát, annyira dühös, agresszív, gyors, szaggatott a zene. Sehol a korábbi doomos, stoneres, lendületes, de szellős témák, ozzys ének, haneminkább duplázó, torz kiabálás, hardcore riffek. Aztán beköszönt egy két klasszikus, ismerős téma, úgyhogy deklarálhatjuk, a zenekar jócskán visszanyúlt a saját godspeedi gyökereihez, meg valószínű valakire haragszanak is.  A nyitó Disillusioned Prophet, és a The Immortal, The Dead & The Nothing ebben a szellemiségben fogant, olyan progresszív core kiállásokkal néha amik mondjuk a Baronessre jellemzőek manapság. Nem lehet nem észrevenni, hogy meglehetősen összetettek a nóták, a második szám hardcoreos zúzásába belefér egy lírai patetikus jobbára instrumentális rész is. Igen csak tetszetős ez a vonal.

Aztán ahogy telik a lemez, az arcok úgy nyugszanak le, és térnek vissza a doomhoz, meg a hagyományos Solace vonalhoz, sajnos aztán a lemez vége felé a lendület is elveszik, amit érezehetnek is az arcok mert a záró epikus doom/stoner tracket egy Superjoint Ritual módjára megírt hardcore punk dal vezeti fel.

Van azért elötte még említésre méltó dal a lemezen, például a Six Year Trainwreck, ami annyira esszenciális sztóner/doom, hogy definíció lehetne. Kellemes pihenő a nyitó két dal után, muszáj rá kimérten bólogatni, meg nyitni egy sört, és belátni hogy szép az élet.

Négy sajna elég töltelék dal képzi a lemez gerincét, amik egyébként baromi jók, de a többi dalhoz, és pláne magához a zenekarhoz képest semmi kiemelkedőt nem hoznak. Jólesne közéjük legalább egy olyan zúzda mint amilyen az első vagy második szám. Ezek közül leginkább a The Eyes of The Vulture tetszik jammelős hangulata miatt.

Solace

Osztán ittvan végül a korábban beharangozott zárótrack a From Below, ami majnem tíz percben a lemez összes hangulatát felvillantja. Kiváló lezárása ez az albumnak, a zenekar összes arcát megmutatja, úgy hogy koherens egész marad az alkotás, pulzáló, de homogén hangulatmasszává gyúrva a lemez egészén megcsillantott szilánkokat mintegy. Ezt a számot hallgathatjuk eltartott kisujjal. Egyébként messze ez a legsúlyosabb, és sötétebb nóta.

Összességében fasza lemez, egy órányi tömény anyag, ami dicséretére válik, sajnos azonban két-három dal észrevétlenül lemaradhatott volna róla.

honlap ami informatívabb mint a myspace