Laza arcok a finn King Remedyék, két héttel az első koncert elött alakultak, nem szaroztak dobos-kereséssel, Andy Huttunen basszusozik, énekel, lábdobol, a másik tag pedig Jussi “balta rázó vegetáriánus” Konttinen gitározik és speckós pedálos megoldással tapossa a pergőt meg a cineket. Ez determinálja, hogy nincsenek fölösleges fikcsizések a zenében, de tudjuk, ebben a műfajban nem is kell, sőt. Meg is jelent nemrég a lemezük, ennek okán ismertető kattintás után.
Eleinte szokatlanok és furcsák voltak a végletekig lecsupaszított doom témák, de aztán rájöttem azért annyira fogósak és tetszenek nekem, mert az előadásmód nagyon közelít a mississippi blues cuccokhoz, igen érdekes elegyet alkotva. Összességében az anyag leginkább a Saint Vitus blúzosabb dolgaira emlékeztet, bár azoknál sokkal skandinávabb.
Csalnak amúgy az arcok, mert azért rá rá pakolnak egy egy plusz gitársávot a dalokra, ami általában fílinges, nem túljátszott szóló, van is mindjárt egy ilyen az első trackben, a Last Time-ban, ami egy hagyományosabb, középszerűbb stoner/doom téma, talán a leggyengébb dal a lemezen, ebből hiányzik a rendes dob, a hangulat, nem olyan jó kezdés, na.
Sokkal több figyelmet érdemel az ezt követő Beast ami egy ősegyszerű, de annál hatásosabb doom téma, lassú, és elég lassú riffek váltakoznak benne, minden a helyén, ezt a dalt Winoék is így játszanák.
Ezután egyre bluesodik a cucc, a fogós énektémájú I’m Not Like You még csak meglebegteti a műfaj fátylát mintegy, hogy aztán a lemez gerincét képező 6. track, a Deep Waters-szel betetőzzön az. Ez a kedvenc dalom a zenekartól, szerkezetileg, témailag is összetettebb, doomra hangolt, lassú blues akkordok, ős-lüktetés, fílinges szóló, fasza énektéma, minden a helyén van.
Hasonló hangulatban telik a lemez maradék része, említésre méltó még a Higher, szintén nagyon fílinges csigalassú blues-doom, és a végletekig lecsupaszított címadó-zárótétel a Self Destruction. Sajnos elég gyorsan telik. Ami jó ebben a zenében az ugyanakkor a hátránya is. Ok, hogy nincs túlcizellálva, meghogy műfaji sajátosság, de nagyon szőröstökű sztóner dúmszter arcnak kell lenni, hogy megmaradjanak emlékként a dalok, és ne unjuk meg a cuccot (nekem nem sikerült), de nem lehet ideokoskodnom, hogy így vagy úgy jobb lett volna az anyag, ezt a zenét így kell játszani, és kész.
Jó kis ismertető, szentigaz.
“minden a helyén, ezt a dalt Winoék is így játszanák.” – ez már túlzott Saint Vitus-imádat, hiszen nem róluk van itt szó!
Tényleg a bécsi gig-ről nem volt beszámoló.. Pedig mindannyian élveztük. Talán épp ezért?
“ez már túlzott Saint Vitus-imádat”
tény :D ezért is nem írtam én beszámolót a koncertről. a king remedy esetében viszont a hasonlóság miatt vontam párhuzamot.