Pont két éve, 2008 márciusában jelent meg a Bardo Pond Batholith című válogatás-albuma. Felmerülhet, hogy ennyivel később minek írni erről.
Megpróbálom érzékeltetni, hogy miért nem késő. Nekem örök darabnak tűnik ez a 6 felvételt tartalmazó album, és ha annak idején az Omega-lemezekre rá volt írva: Játszd hangosan!, a Bardo Pond albumaira rá kellene írni: Hallgasd behunyt szemmel!
Mielőtt rátérnék az albumra, pár szót a szerzőkről és előadókról. (Improvizatív zene ez, így lehet, hogy akkor egyszer játszották így ezeket a számokat, amikor felvették. Így értelmetlen külön kezelni a kettőt.)
Pennsylvania Állam székhelyén, Philadelphiában működik a Bardo Pond, 1991 óta. A tagok itt is cserélődtek, a jelenlegi felállás: Michael Gibbons (gitár), John Gibbons (gitár), Isobel Sollenberger (fuvola és ének), Clint Takeda (basszusgitár), Jason Kourkonis (dob), és Aaron Igler (szintetizátor). Zenéjük az elérhető források szerint egyértelműen a „hallucinogén anyagok inspiráló hatását mutatja”.
Tony Dale, a Ptolemaic Terrascope című magazin szemleírója azon a véleményen van, hogy ez a „zene ellenáll a megmagyarázására irányuló próbálkozásoknak”. Szerinte a Bardo Pond, bár külsőleg rockbanda, már feszegeti a rockzene határait, amit csinál, az legalább annyira eksztázis-dzsessz és ún. szabad zörej (free noise) is. Dale szerint a Bardo Pond piramisszerű: Takeda és Kourkonis nyomja a szilárd, de sodró alapot, erre támaszkodik a Gibbons-testvérek alaposan torzított és egyúttal ábrándos gitározása, majd a felhőkbe nyúlik a csaj, Isobel fuvolázása és úgynevezett éneke, bár az többnyire halk jajgatás csupán.
Mindjárt az első szám alapos ízelítőt ad ebből a műfajból. Az „Egy dallam” (A Tune) címet viselő, 7 és fél perces opusban a fentebb írt jellemzők megtalálhatók. Ha nincs idő vagy hangulat az egész album meghallgatására, ezt a számot mindenképpen érdemes. (Annál is inkább, mert a 2., 3. és 4. szám, azaz a Push Yer Head, a Hypnotist, illetve a Splint) is eléggé hasonló, sőt talán nem is igazán egyedi.) A riffekkel sűrített drone-szerű zene fölött kísértetszerűen ott nyöszörög az ének…. Vagy a Splintben a fuvola…
Az albumról érdemes továbbá kiemelni az 5. számot (Slip Away), amely erősen sztóneres hatást kelt az egy szem torzított gitár ötperces lassú improvizációjával és Isobel dallamtalan parlandójával. A zárószám címe nemes egyszerűséggel Ssh (magyarul Pszt). 10 perc pszichedelikus élmény vár ránk, ha végig elmerülünk ebben.
A banda a MySpace-en is rajta van, oldalukon meghallgatható az A Tune, a Push Yer Head és a Slip Away, azaz a Batholith 6 számából 3.
Tehát figyelem: nem metálos döngetés, hanem ezotéria, pszichedelia, révület. Attól még persze jó.
legutóbbi hozzászólások