Alice In Chains @ Petőfi Csarnok, 09.11.27.

A három évvel ezelőtt elmaradt koncert után kevesen hittük volna, hogy a közeljövőben bármennyi esély is adódik rá, hogy az Alice In Chains ismét Budapest felé szándékozza venni az irányt – főleg, hogy akkortájt még mindig bizonytalan lábakon állt a zenekar jövője –, aztán a legutóbbi stúdióalbum megjelenése után egészen konkrétan 14 évvel szinte varázsütésre előttünk termett egy új nagylemez, majd a hír, hogy az azt körbeutaztató európai turné a magyar fővárost is érinteni fogja.

Amennyiben előzetesen nem könyveltük el magunknak, hogy az új énekes bizonyára csak szar lehet, a lemez meg aztán végképp, mást nem nagyon tehettünk eleinte, mint kellő körültekintéssel tudatosítani ismeretségi körünkben, hogy vegyenek jegyet, különben örökre csúnyán fogunk nézni rájuk, ha a korábbihoz hasonló okokból még egyszer elmarad az a koncert, amire már legalább 3, de inkább 13 éve várunk. Habár amikor az Alice In Chains a ’90-es évek elején a fénykorát élte, én még javában lelkesen szaladgáltam az óvoda udvarán, nem volt kérdés, hogy egy igen jelentős súlyú megmozdulásról lesz szó, úgyhogy ennek megfelelő szintű elvárásokkal is indultam neki a dolognak.
Mindenféle szentimentális sallangtól mentesen kevés dolgot tisztelek jobban a zenei világból, mint azt a hihetetlen lelkierőt, amivel Jerry Cantrell  hosszú éveken keresztül rendületlenül életben tartotta, majd Layne Staley halála után feltámasztotta a zenekart, így csak remélni mertem, hogy – az új albumhoz hasonlóan – a koncert is azt fogja igazolni, hogy megérte a rengeteg erőfeszítés.

Alapszabály koncertre járóknak: legmeghatározóbb kedvenc zenekaraink esetében soha ne nézzük meg előre a korábbi turnéállomások setlistjeit, sőt a legjobb, ha egyáltalán nem is tudatosul bennünk, hova megyünk aznap este, csak ha már ott állunk valahol a közönség soraiban, és ámulunk, hogy lám, tényleg.
Persze mindezt én már jóval előtte megszegtem az összes lehetséges módon, így eltartott egy-két napig a koncert után, míg túltettem magam a setlist változásai okozta kisebb – ám akkor hatalmasnak tűnő – csalódáson, de azóta legalább letisztult már annyira az élmény, hogy használható beszámolót lehessen írni belőle.

Ahogy arra számítani lehetett, hiába lemezbemutató turné, egy Alice In Chains koncert – pláne ott, ahol első ízben lép fel a zenekar – nem telhet el a régi klasszikus dalok nélkül, amikből tulajdonképpen annyi van, hogy egy kétszer ennyire hosszú koncert sem biztos, hogy elegendő lenne a végére érni mindnek. A Rain When I Die – Them Bones – Dam That River hármas elég bitang kezdés volt ahhoz, hogy megadja az alaphangulatot, sőt az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal nemigen lesz helye a Layne miatti szomorkodásnak sem – ami mondjuk nekem hiányzott egy kicsit ebből az estéből, de annyi baj legyen. Az Again után Cantrell főszereplésével két új dallal, a Your Decisionnel és a Check My Brainnel folytatódott a koncert, ami bebizonyította, hogy ha hangulatukban némiképp eltérőek is ezek a dalok, minőségüket tekintve maradéktalanul megállják a helyüket. Ennek ellenére összességében kevés dal hangzott el a Black Gives Way To Blue lemezről, igaz, ebbe az is belejátszott, hogy az eredeti setlisten még feltüntetett Lesson Learned végül kimaradt a programból – ami így szinte teljes mértékben megegyezett 25-ei varsói buliéval. Kellemes meglepetés volt (– mondanám, ha nem tudtam volna előre) a Love, Hate, Love és a Sludge Factory, a koncert legemlékezetesebb pontjaként mégis a záró Sickman és Man In The Box marad meg bennem.
Az akusztikus nótákat tekintve sajnos nem volt olyan szerencsénk, hogy élőben is hallhassuk a Down In A Hole-t, sőt a a korábbi turnéállomások többségével szemben a No Excuses is kimaradt, volt helyette viszont Nutshell, ezen kívül a Would? illetve Roosterből álló ráadásra sem lehetett különösebb panaszunk.

Aztán itt van az új énekes, William DuVall. Ugyan előszeretettel foglalkoznak a kritikák azzal, hogy megjelenése és életerős kiállása mennyire éles ellentétben áll Layne depresszív alkatával, valószínűleg nem véletlen az sem, hogy mindez végeredményben senkit sem érdekel különösebben. DuVall fő erénye, hogy egyáltalán nem törekszik betölteni a Layne által üresen hagyott helyet, hanem alázattal vállalja magára a frontemberség szerepét, és igyekszik a legtöbbet kihozni belőle a zenekar működése érdekében. Kétségkívül jó hangi adottságokkal rendelkező, szuggesztív előadó, aki képes ösztönzőleg hatni a közönségre, és egy olyan előtörténetű bandának, mint az Alice In Chains, több nem is kell – sőt, talán nem is lehetséges. Mert az tény, hogy ez már nem lehet ugyanaz, mint ami annak idején volt, de amíg ennyi embert meg tud győzni a teljesítményük, kétségkívül van értelme a folytatásnak.
Furcsa volt egy lényegében újjászületett, jó kedvű Alice In Chainst – egy még náluk is vidámabb közönséggel – látni a színpadon, főleg, hogy ez a pozitív alaphangulat a dalok szövegvilágához viszonyítva adott egyfajta paradox jelleget az estének, de utólag azt mondom, nem baj. Sőt.

Remélem, a közel teltházas tömeg elég meggyőzőnek bizonyult ahhoz, hogy a következő európai koncertsorozat is érintse Budapestet. A példás hangulat bizonyítékaként és nosztalgiázás céljából már megtekinthető youtube-on néhány részlet az estéből itt, itt és itt. Sőt még itt is.

Ez pedig a zenekar turnénaplójának bejegyzése a budapesti állomásról:

- katt -

…és az eredeti setlist:

Tags: Alice In Chains, Budapest, grunge, koncert, setlist