Van ez a Fenriz-csávó, akit a legtöbben a norvég black metal alapvetés Darkthrone dobosaként és szövegírójaként ismernek. Azonban Fenriz úr multiinstrumentalista, játszott már ambient zenét Neptune Towers név alatt, bőgőzött a vikinges Isengardban és punkos, neoprimitív Ildjarnban, és részt vett (vagy vesz, nem tudni) a híres Eibon prodzsetkben is, ahol vannak még arcok a Necrophagiából meg a Satyriconból és Phil Anselmo is. (Ez az a zenekar, amelyikről annyit lehet tudni jó pár éve, hogy van egy számuk, de azt se hallotta senki.)
No, de miért érdekes mindez a stonerrock.hu olvasóinak?
Mert Gylve Fenris Nagell úr 93’ környékén megmosolyogta egy pillanatra a Sátánt és jó kövér stoner-doom témákat rakott össze, csak úgy a maga szórakoztatására. Méghozzá igen jókat.
Aztán hagyta az egészet a fenébe, csak a haveroknak mutogatta néha, szeszelés közben. Egyik ilyen cimbi, bizonyos Nattefrost, aki a Carpathian Forest nevezetű, szintén norvég, szintén kult black metal szörny énekese, nagyon rákattant a dalokra és addig nyaggatta Fenrizt, amíg az rá nem bólintott a kiadásukra. A Fenriz’ Red Planet három száma ezért jelent meg splitben az új Nattefrost szólóanyaggal. A kezdő My Ship Sailed Without Me egyből a három szám közül a legnagyobb. A húzós riff egy kicsit emlékeztet a Cathedral stoneresebb dolgaira, de van benne Pentragram, Sabbath még némi Trouble is, bár annál azért az egész sokkal lazább. Az akusztikus középrész pedig a Solitude Aeternus-féle epikus cuccokat idézi. A hangzás szar, de érdekes módon ez nem ront a minőségen. Fenriz ugyanabban a „Necrohell Studio”-nak keresztelt garázsban rántotta fel az egész demót egymaga, ahol a Darkthrone klasszikus (és klasszikusan torzan szóló) lemezei is készültek. De emiatt az egész produkció még őszintébb, zsigeribb, és még szétesettebb lett, ami egyáltalán nem árt a daloknak. Leginkább úgy szól, mint egy Fu Manchu próbatermi felvétel szólhat. Ami talán a legmeglepőbb, az Fenriz bácsi hangja. Hallatszik, hogy a hang képzetlen ugyan, de egyáltalán nem bizonytalan. Szép tiszta, erőteljes hang, pont olyan, ami ehhez a zenéhez kell, sok stoner banda énekesét leveri, méghozzá pont a miatt, ami a Darkthrone-t is naggyá teszi: az őszinteség.
Fenriz úr
Nem akar többnek látszani, mint ami, nem csinál nagy ívű vokálokat, csak minimál-dallamokat, de azok annyira rendben vannak, ahogy kell. A Jon Carter, Man On Mars egy lüktetőbb, Sabbathosabb tétel, a záró Temple of the Red Dawn Rising pedig kő doom, Lee Dorian is elismerően csettintene, ha hallaná. A dal vége pedig már szinte blues, ahogy a torzított bőgőszólóra rákúszik az imprózott ének. Tehát, röviden összefoglalva: nem elég, hogy kuriózum ez a három szám, még kurva jó is.
A Natterfrost-részéről a lemeznek nem tudunk ennyi jót mondani. Hozza a korábbi Nattefrost és Carpathian Forest albumokon megszokott, thrashes, riffcentrikus, barbár, punkos black metalt. Én alapvetően kedvelem ezt a zenét, noha hosszútávon roppant egysíkú és unalmas tud lenni. Thrash metal szólók, csattogó kettőnégy-dobolás, Nattefrost meg rákárogja a gyűlölködő és perverz baromságait, amit valószínűleg annyira gondolhat komolyan, mint a Cannibal Corpsék a szövegeiket… Kiszámítható dolog ez, de hát egy Motörheadtól sem vár az ember világmegváltó újításokat. A párhuzam már csak azért sem hülyeség, mert Nattefrostra nagy hatással van a brit őslegenda, a második, Uskyldgihet című szerzemény konkrétan egy károgós Motörhead dal. A Sin Goddamnit pedig elmehetne bármelyik Carpathian Forest lemez bé oldalára is, ha lenne még olyan, hogy bé oldal, hiszen maga a tökéletes töltelékszám. A Lustmordra még ezt sem lehet mondani, az egész egyszerűen pőre szükségtelenség: valaki baromságokat magyaráz, közben zaj, mindez hat percben, remek. Az egyetlen valóban értékelhető dal a Humiliated and Pissed Upon, ez a Carpathian Forest legjobb pillanatait idézi, jó kis Celtic Frost-nyúlás riffel, ahogyan kell. Azonban ezért meg a rakkendrollos Uskyldgihetért nem volt érdemes kiadni egy ilyet. Inkább a Fenrizt kellett volna még nyaggatni, hogy csináljon több stoner dalt.
legutóbbi hozzászólások