1996-ban alapította a YOB-ot Mike Scheidt gitáros, miután a kezdeti hardcore próbálkozásait megelégelve úgy döntött újraértelmezi a doom metalt. ‘99-ben megjelent első demojukkal már sikerült nekik ez, majd az ezt követő 4 album után 2006-ban úgytűnt, hogy vége a zenekarnak, Scheidt be is jelentette, hogy 10 év után feloszlanak, és megalapította a YOB zeneileg közel tökéletes mását a Middiant, amivel 2008ban ki is adott egy kiváló albumot, az Age Eternalt. Aztán idén év elején jött derült égből a pletyka, majd a hír, készül az új YOB lemez, a The Great Cessation, ami aztán nyáron napvilágot is látott.

Mindig is az atmoszférája miatt szerettem a zenekar zenéjét. Nem voltak különösebben bonyolultan hangszerelve a számok, sem a témák, sem a szerkezetek nem voltak túlkomplikálva, de amit játszottak, és ahogy az valami olyan sötét, hideg, magányos és szomorú, ámde szép világba vitt, amit más zenekartól sosem hallottam. Az új lemezen jobbára ugyanez a hangulat köszön vissza, de sokkal embertelenebb, barátságtalanabb, és dühösebb az anyag mint az ezelöttiek.

Szép íve van a lemeznek, az első track, a Burning the Altar még hagyományosabb YOB dal,  a megszokott lassú, ámde húzós, sodró doom témákkal, a második számban viszont már felbukkannak a lemezre jellemző zajosabb, mármár post-metálos témák, soksok pszihedelikus,tiszta elszállással. Ez utóbbiak, és a nagyon eltalált hangulat miatt  ez az egyik legerősebb szám az albumon.

Az anyag gerince a harmadik Slice of Heaven, ami kíméletlenül lassú, sötét, mármár noisecoreba hajló hisztérikus cucc,  közel 10 percben a folyamatos feedback, üvöltések, hörgések zaja prezentálja az anyag hangulati mélypontját.

Ezután jólesik a hagyományosabban megkomponált dühös Breathing from the Shadows, ám jön a lemez másik -számomra- kiemelkedő zárótétele, a 20 perces címadó dal, ami leginkább a Middianra emlékeztet, ahogy a melankólikus torzítatlan témák átfolynak, az egyre durvuló  még melankólikusabb, még lehangolóbb, majd végül egy nagyon szomorú igazi doomban kiteljesedő témába. Tökéletes záródal.

Negatívumként meg lehet jegyezni, hogy a zenét alárendelte a banda a hangulatnak, nincsenek igazán fogós témák, valószínű senkisem egy jó riff, harmónia, vagy jól együtt szóló zajmassza miatt fog emlékezni egy egy számra, persze ez sok drone, post-akármi, és akár funeral doom cuccra jellemző, de a korábbi YOB albumokon azért voltak igazán fülbemászó, ámde messze nem slágeres témák.
A másik negatívum a vokál, bár Mike Scheidt hangja fejlődött, főleg a tiszta vokálok terén, de még mindig gyakran visong idegesítően, ami nem passzol mindig a hangulathoz, és béna is.

Összefoglalván, jó ez az album, az Unreal Never Lived marad továbbra is a kedvencem, de mindenképp érdemes ezt a lemezt is meghallgatni, új, és más élményt nyúlt a korábbi YOB cuccokhoz képest.

YOB @myspace