Irgalmatlan pszichedelikus lemezbórítójával hívta fel magára a figyelmem a texasi Wo Fat zenekar. A számhosszakból ítélve két tippem volt milyen a cucc, vagy oldszkúl-doom/stoner, vagy valami jammelős hawkwindes elszállás. Nos, az elöbbi volt a nyerő.
A zenekar képei a myspacen jórészt az 50-es, 60-as évek B-movie plakátjainak mintájára készültek, és amúgy ez tökéletesen jellemzi is a zenekart; retró, nem veszi magát véresen komolyan, nem akar korszakalkotni, viszont roppant szórakoztató.
Az az előnye, ami a hátránya is, semmi újat nem mutat fel, a klisékből viszont egy tökéletes lemezt alkotott a banda, olyanfajta laza riffekkel, jammelős, néhol bluesos témákkal, dallamokkal, amikre ha fogékony a hallgató akkor a végtelenségig bírja őket hallgatni, akkor is, ha egyik másik már felbukkant korábban máshol.
Ha egy számot szeretnék kiemelni, akkor a Two the Hard Way lenne, de nem tudom megmondani miért, talán ez a leglazább, legbluesosabb, a hammond témákkal, kimért tempójával, jammelős szólókkal a leghardrockosabb, legretróbb téma, ezzel tán ki is emelkedik az albumról, de tulajdonképpen bármelyik számban találhatnék valamit ami jobban tetszik a többinél.
Feltétlen negatívum, hogy a jammeléseken, és főleg a szólókon hallatszik, hogy fénykorukban azért összeszedetebbek lehettek, de gyanítom, hogy a felvétel közben elfogyasztott segédanyag következtében túlságosan is érezték az arcok a zenét a végére.
Röviden; ebben a melegben mindenképp érdemes egy rekesz hideg sör mellett a kocsmában haverokkal végighallgatni a lemezt, esetleg szerencsés amerikai olvasóinknak elcsípni valahol délen koncerten, úgy lehet az igazi ez a zenekar. Kiváló alternatíva, ha nincs kéznél egy Sons of Otis, Internal Void, esetleg Church of Misery album sem, sőt ezek mellett is bőven megállja a helyét.
legutóbbi hozzászólások