A 2004-ben alakult, tehát még aránylag fiatalnak számító God Damn zenekar mellett semmiképp sem szeretnék szó nélkül elmenni, az utóbbi időben hallott southern metal cuccok egyik legígéretesebbjeként maradt meg bennem a néhány hónapja napvilágot látott Old Days albumuk. És még csak a tengerentúlig sem kell menni érte.

A myspace profiljukról természetesen semmi használható információt nem lehet kihámozni (de legalább nagyon szép, örülünk), hivatalos honlapot pedig nem találtam, így azonkívül, hogy egy öttagú francia társaságról van szó, semmi egyebet nem tudtam meg róluk. Ellenben úgy tűnik, igen nagy hangsúlyt fektetnek a promóciós dolgokra; van félperces részlet a lemez mindegyik dalából - sőt, közülük négy teljes egészében is meghallgatható -, egy igen jó minőségű koncertvideó, rengeteg fénykép, valamint némi merchandise is.
Az igazán megnyerő külsejű fiatalemberek a mellékelt ábrán láthatóak.

Jerem - gitár, Bij - dob, Charly - basszusgitár, Renat - ének, Pich - gitár

Az Old Days február 21-én jelent meg a NIP Down Recordsnál, ha minden igaz - bár ezt még mindig nehezen hiszem el -, első nagylemezükként. A szintén kifejezetten igényes borítót csak dicsérni tudom, ámde sokkal érdekesebb ennél, ami benne van.
Southern metal, némi sludge-dzsal átitatva, a Down és a Crowbar nyomdokain. Mindig gondban vagyok az olyan zenék kiértékelésével, amiken ennyire egyértelműen tetten érthetőek a hatások (főleg, ha éppen a legalapvetőbb zenekarok által kitaposott ösvényt követik), ráadásul itt akkor válik csak igazán zavarbaejtővé a dolog, amikor az ének is feltűnik benne. Nem túl nehéz megfejteni, Renat honnan vette az énekstílusát; a hangja helyenként szinte megtévesztésig hasonlít Anselmo-éra, amit még mindig nem tudtam eldönteni, hogy nyúlásként kellene-e felfogni, mindenesetre számomra túl meggyőző ahhoz, hogy ezt negatívumként rójam fel nekik. Hatalmas magabiztosság és lendület jön át a dalokból, ami szerencsére ki is tart a lemez végéig, az egyetlen lassulást a hatos sorszámú Lies című nóta jelenti. Ezzel viszont el is érkeztünk az album első - de részemről talán egyetlen - gyenge pontjáig. Ugyan sokadszorra végighallgatva már minden dallam a helyére került, eleinte nehézséget okozott különbséget tenni a számok között (az mondjuk nem hátrány, hogy tulajdonképpen azért, mert egyformán jók), pedig valóban fogósabbnál fogósabb témák sorakoznak egymás után. Lehet, ez az a kategória, aminél jobban működött volna ‘a kevesebb több’ elve, néhány alapos meghallgatással mindenesetre orvosolható a dolog.
Kíváncsi vagyok, a továbbiakban miket tud még kihozni magából ez a zenekar, ez kezdésnek nagyon erős lett.

Végezetül pedig íme a nyitó Landing For My Pride élő felvétele:

God Damn@myspace