Ha jól sejtem ez az a lemez amit az internetnek hála mindenki kívülről ismer már, holott hivatalosan csak jövő héten jelenik meg. Úgy általában nehéz a Clutchról - mint ahogy bármilyen kult, műfajteremtő vagy legalábbis azt szignifikánsan formáló, és műfajában talán legismertebb zenekarról- írni, pláne arról a lemezéről ami jobban megosztotta a közönséget mint bármelyik korábbi.

Különös unokatesók

Mi lehet ennek az oka?
Durván változatos a zenekar életműve, a kezdeti hardcore-os, dühös irányból érkezve a Zappát idéző The Elephant Ridersen,  a csupa slágert felvonultató Blast Tyranton, és a lendületes, talán leginkább stoner From Beale Street-en át… tulajdonképpen nem lehet definiálni hova jutottak. Egy újabb állomás ez az album, de nem egy pálya mentén, hanem valahol a zenei űrben, a térben megjelent egy új Clutch album, talán legközelebb az Elefántlovasokhoz, és a The Bakerton Group cuccaihoz. Úgyérzem -mint ahogy  az előbbi kettő esetében is egyébként-, hogy épp egy laza örömzenéléshez volt kedve az arcoknak, nem törődve az elvárásokkal, vissztaértek a Beale Streetre a feledésből, hallgattak, és játszottak sok bluest, és összedobtak egy ilyen albumot. Persze tán kicsit jobban elengedték magukat a kelleténél, hiszen azt hiszem a The Bakerton Groupnak is ez a lazulás lenne a célja.

Clutch

Kiégtek volna Fallonék?
Nem hiszem, és remélem, hogy nem. Nem újrahasznosított ötletek vannak a lemezen, nem fáradtak, nem búskomorak a számok, sőt, több élet, és több Clutch van bennük mint az előző albumon. Persze lehet, könnyű megtalálni a dalok párjait a korábbiak között, de mindegyikben van valami új amit korábban nem hallottunk a zenekartól. És ebben rejlik a Clutch zsenialitása, az egyszerű, egyébként nem sok helyről (mára szinte csak a saját maguk által definiált műfajból) merítő témákat mindig újszerűen tudják játszani, ráadásul minden egyes hangon hallatszik hogy tudatos. Amelyik téma blues, az direkt blues, ami stoner, az úgy stoner, hogy mást el sem lehetne képzelni a helyére,  nem csak olcsó, hatásvadász sablonparádé.

Valami mégis hiányzik ebből az albumból.
Hiába hibátlan, ízig vérig Clutch, és persze profi munka,  ez az album önmagáért született, nem a hallgatóért. Azt hiszem ez egy rutinmunka volt az arcok részéről, talán sokat jammeltek, sok énekes dal született ami nem fért bele a Bakerton Groupba, vagy volt sok régi ötlet, amiket most elővettek, de nem érzem azt a pluszt ami benne volt akár a -egyébként szerintem különösebben sok extrát fel nem vonultató- Robot Hiveban is.

Neil Fallon

Lesznek azért kedvenceim az albumról, talán a “leg-” az Abraham Lincoln, ami egy komor, kimért, de iszonyat energiával teli blues-rock dal, a zenekarra jellemzően kevés, ámde annál okosabban megírt, abszolúte a fílingre építő témából előadott, nem egyszerűen csak eljátszott dal. Kuriózum az ilyen.
A másik kedvenc a Motherless Child, ami szintén egy hibátlan southern-blues-rock dal, súlyos riffekel, laza énekkel. Lehetetlen ezekre a számokra nem bólogatni, nem viszkit, vagy sört vedelni mellé, esetleg azonnal keresni egy sivatagot, kifosztani a mexikói vegyesboltját a benzinkút mellett, és elszáguldani a naplementébe.

Összefoglalva, baromi nagy lett ez az album, feltétlen rajongóként mégis vannak ellenérzéseim, persze pár tucatszor tuti meghallgatom ezt is, mint a többit, és azt hiszem ezzel a legelégedetlenebbek is így lesznek.

Clutch homepage, @myspace