A budapesti Down/Voivod előtti Sunday Fury koncerten ért váratlanul a jó hír, hogy kijött végre a második nagylemez, úgyhogy ezen fellelkesülve még aznap be is szereztem magamnak egyet. Az – elméletileg már a boltokban is kapható – album elég sokat csúszott a megjelenéssel a gitárhangzás terén felmerülő problémák miatt, de a lényeg, hogy mostmár itt van, örülünk, lássuk.
A Sunday Fury-t sokszor, sokfelé láttam már élőben, ennek ellenére azon hazai bandák közé tartozik, akiket lemezen is gyakran előveszek anélkül, hogy idejekorán unalmassá válna a dolog. A 2007-es First album éppen ezért magasra is tette a lécet, és bár a koncerten hallott új nóták alapján tulajdonképpen biztosra vehettem, hogy hozni fogják a tőlük megszokott, hazai szinten kiemelkedőnek számító színvonalat, a kérdés inkább az volt, másodszorra is elegendő lesz-e ennyi.
15 új szám, plusz egy feldolgozás – hirdeti diszkréten a stílszerűen szürke, és gyaníthatóan váci (javítsatok ki, ha tévedek) városképet ábrázoló borítóra ragasztott matrica. Ha már borító, feltétlenül meg kell említenem a fejlődést a First külcsínjéhez képest – itt-ott még mindig csúnyácska, de a célnak megfelel, és a zenei tartalom szerencsére amúgy is elvonja róla a figyelmet.
Az első, ami feltűnt az anyaggal kapcsolatban, a vélhetően rengeteg belefektetett munka. Eleve 11 teljes hosszúságú dalt tartalmaz, ami a maradék 5 (fél)instrumentális átvezetéssel együtt (ezeket általában nem szoktam szeretni, itt se nagyon, de sok vizet nem zavarnak) kereken egy órát tesz ki, és már rögtön az elején hallatszik a kidolgozottságuk. A gitársound nem tudom, korábban milyen volt, de most teljes mértékben meggyőző, akárcsak maga a játék; tökös, hol jellegzetesen southern, hol modernebb, groove-os témák követik egymást az egész lemezen keresztül, és szerencsére az igazán súlyos belassulások sem maradnak el. Talán ezért is sajnálom különösen, hogy az énektémákat helyenként még mindig nem érzem eléggé erősnek hozzájuk, ugyanakkor Márkus Levente hangja már védjegye lett számomra annyira a zenéjüknek, hogy ez ne tűnjön végzetes – és főleg nem javíthatatlan – hibának.
Az albumon egyébként két vendég is közreműködik; az egyik Vörös Attila gitáron a Pride Of Mankind-ban, a másik pedig Makó Dávid a Fool Me címűben, ahol ezúttal nem csupán énekel, de a teljes dallam és a szöveg egy részének megírása is hozzá tartozik (a Skip Jamestől kölcsönzött sorért ezúton is emelem kalapom). A másik érdekesség pedig az utolsó nóta, ami történetesen egy The Beatles, mégpedig a Helter Skelter. Klasszikust feldolgozni mindig merész dolog, pláne olyat, ami eredetileg is kiváló, mindenesetre egész jó kis koncertnótát hoztak össze belőle, nálam – akárcsak maga a lemez – átment a vizsgán.
Három dal (Conflagration, Rollercoaster, Pride Of Mankind) megfülelhető a korongról myspace-en is, az alábbi linkre kattintva:
Sunday Fury@myspace
legutóbbi hozzászólások