Korábban már olvashattatok egy beszámolót Little G. Weevil koncertjéről, ami után nem sokkal, egy elmaradt koncert helyett beszélgettünk egyet, az -egyébként igen érdekes- pályája történetéről.
Hogyan alakult a fiatalkorod? Mikor költöztél ki Amerikába, és miért?
Fiatalkorom… Most vagyok 32. Tulajdonképpen ’94-’95 környékén kezdtem el zenélni; azt hiszem ’95-ben vettem a gitáromat, azelőtt doboltam évekig – Gerdesits Ferenc tanítványa voltam egyébként, aki a Quimby dobosa most. Gyakoroltam évekig, majd megalapítottam a Pure Blues zenekart, elkezdtünk koncertezni, aztán az a zenekar beleolvadt a Szabó Tamás vezette Spo-Dee-O-Dee formációba. Velük csináltam két lemezt, majd kiszálltam, és újraalapítottam a Pure Bluest 2001-ben, ők pedig játszottak tovább más gitárosokkal. Amikor a Pure Blues második lemeze kijött 2004 áprilisában, akkor már nagyon küzdöttem magammal, elkezdtem akusztikusan is játszani, rengeteget. Horváth Misivel havonta átlagosan tizennyolc-húsz bulit vállaltunk, sőt olyan is volt, hogy akár huszonötöt. Akkor már szólni kellett neki, hogy nem bírom. Sokáig és sokat is buliztunk, emiatt egy idő után kiégtem, és mivel sokat játszottam, gyakorolni nem volt időm, nem voltam megelégedve magammal zeneileg. Rengeteg helyen játszottunk, ami akár jót is jelenthetne, de valahogyan nekem hiányzott a zenémből valami, mert nem úgy szólt, ahogy én azt elképzeltem. Emellett úgy vettem észre, hogy ezt csinálhatom itt Magyarországon életem végéig, tulajdonképpen innentől kezdve nincs további szint. Akkor már játszottam blues fesztiválokon, és egyébként megéltem normálisan belőle, de húsz koncertet kellett adni ahhoz, hogy elég pénz összejöjjön. Úgy éreztem, hogy nem ezért kezdtem el zenélni, és nem degradálni akarok, de nem a tótkomlósi Taknyos Varjúban akarok játszani nyolcvan évesen is két pálinkáért. Tanulni akartam, ezért 2004 szeptemberében kimentem Amerikába zenét tanulni, tapasztalni, éreztem, hogy nekem ez ami nagyon hiányzik. Nem volt egyszerű, de mindenképp megérte.
Most visszatértél egy rövid periódusra Magyarországra koncerteket adni..
Azért én voltam itt az utóbbi időkben is. 2004-ben mentem ki az Államokba, és 2006-ig maradtam, onnan Londonba költöztem, azóta ott élek, mivel onnan elég közel van Magyarország, sokat voltam azért itthon játszani. Most magánéleti problémáim adódtak, úgyhogy el kellett jönnöm onnan. Ez volt januárban, ezért vagyok most itt huzamosabb ideig. Márciusban volt egy Egyesült Államok-beli turné, ahol kaptam egy produceri ajánlatot, amire végül is némi gondolkodás után igent mondtam, és ezért megyek most vissza júliusban.
Honnan jött a Little G. Weevil név?
Hát ugye a “little” a termetemre való tekintettel, a “G” mint Gábor, a “weevil” meg tulajdonképpen zsizsiket jelent így önmagában, a boll weevil pedig gyapotbogarat… Annak idején, amikor elkezdtem játszogatni, tanulgatni 16-17 éves koromban, egyfolytában járkáltam koncertről koncertre, és jammelni akartam, beszállni különböző produkciókhoz, néztem a nagyokat – Fekete Jenő, Benkő Zsolt. Egy szóval nyüzsögtem, és akkor egy szájharmonikás úriember kijelentette az egyik este, hogy “te olyan vagy, mint egy kis zsizsik, mindig mindenhol feltűnsz”.
Hogyan találtál rá erre a mély tónusú, feketés hangodra?
Nekem a kezdetek kezdetétől ilyen hangom van, szerencsés vagyok, ilyen orgánummal áldott meg az Isten, de semmit nem foglalkoztam vele, én soha nem gyakorolom az énekelést, valahogy ez így jött. Régebben nagyon ordítottam, azt tudom a koncertfelvételekről, de tulajdonképpen az énekléssel én soha életemben nem foglalkoztam, tehát otthon soha nem énekelek, csak akkor, hogyha gyakorolok számokat. Ez úgy jön magától, és mostmár, hogy egyedül tudok játszani, ha a kezembe veszem a gitárt, akkor énekelek hozzá, de nem vagyok fürdőszobában éneklő típus sem. Nem foglalkozom vele egyáltalán.
Következő album mikor várható?
Hát amikor ez a producer csávó kiadja, ha nem, akkor nem tudom.
Tehát már felvettétek?
Elkezdtem az anyagot, felvéttünk már öt-hat számot Pribojszki Mátyás és Kiss Tamás közreműködésével. Ez eredetileg egy Pribojszki Mátyás – Little G. Weevil közös album lett volna, de aztán mégsem így alakult, mivel közben kiderült, hogy elmegyek, és nem akarom, hogy a Matyi ebbe pénzt tegyen bele, nem tudom, hogy milyen időközönként tudok visszajönni. Több számot is felvettünk, körülbelül nyolc-tízet, de úgy néz ki, hogy öt szám megmarad, amikről úgy gondoltam, hogy a következő szólólemezemre rá is tennék. Majd amikor jövök legközelebb, turnézunk vele. Eltérően a Southern Experience lemeztől ez nem zenekaros lemez, többnyire duóban játszom a dobos Kiss Tamással, meg még ott van Matyi, egy vagy két számban van basszusgitár, de tulajdonképpen ez egy ilyen nagyon juke jointos feeling. Az a zene, amit mostanában játszom egyedül vagy duóban a Tamással, kizárólag saját számok. Van még tíz szám, amit szeretnék felvenni, aztán lehet, hogy kidobok belőle egyet-kettőt, de biztos, hogy több, mint tíz szám lesz az albumon.
Az amerikai élet és az amerikai világ milyen inspirációt adott a zenédben, ami miatt sikerült megtalálnod önmagadat?
Szerintem az első és legfontosabb az, hogy a blues nekik mást jelent, másképp állnak hozzá, mint mi európaiak, vagy mint mi magyarok. Más az, amit én megtanultam vagy megtapasztaltam, ellestem itt, másképp szólnak a zenekarok. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de talán nagyon kottásan fogjuk fel ezt a bluest, olyan dolgokba kötünk bele mi magyar blues zenészek, amik tulajdonképpen egyáltalán nem fontosak, mert a blues zene nem erről szól. Először is, ez egy kultúrához szorosan kapcsolódó zene, és ez a kultúra itt nagyon fontos, amit ha nem ismersz, soha nem lesz olyan a zenéd. Lehet, hogy tök jó, lehet, hogy vannak olyan emberek – itt én mindig a Besenyei Csabit hozom fel, mint szájharmonikás-énekes, vagy Long Tall Sonny-t, vagy akár Fekete Jenőt - akik egyszerűen eredendően olyan szerencsések, annyira tehetségesek, és annyira ráéreztek erre a zenére, hogy ha hallgatod őket, egyszerűen el sem hiszed, hogy ők még soha életben nem jártak ott, nekem ez nem jött össze. De ők is zenekarban játszanak, a zenekarban van több ember, és emiatt azért csak-csak… Mindegy, szóval olyan dolgokba kötünk bele itt, amik nem fontosak. Itt az elsődleges lényeg ugye az előadó, a saját történeted, amit előadsz, vagy valaki más története, amit át tudsz élni. Másképp szólnak a zenekarok, másképp szólnak az előadók. Rájöttem, hogy a játéktechnika teljesen másodlagos, mert az elsődleges a sztori, a hitelesség, a történet-elmesélés, és a zene szolgálja ki a történetet és az éneket, nem pedig fordítva. Persze a profizmus és az amatőrizmus között nagy különbség, de akkor is azt mondom, hogy az elsődleges űr a kettő között az, hogy nem a történet felől közelítik meg, hanem… Nem tudom ezt pontosan megfogalmazni. Más ott az egész atmoszféra. Bekapcsolod a rádiót, és más zene megy, itt nálunk a rádióból is ezek a populáris divatzenék jönnek, ezek az emberek nem ismerik azt a zenét. Tehát a körülmények teljesen mások, amiben te felnősz, amit te minden nap tapasztalsz, teljesen egyértelmű, hogy a zenészek, akiket a körülmények irányítanak, a saját életüket teszik a zenéjükbe. Minket magyarokat nagyon sok zenei hatás ér, és ez a zenészek játékában mutatkozik meg. Aki ott él, azokat a műfajokat hallgatja, tapasztalja, látja, ha vasárnap a templomba megy, akkor nem egy orgonás, lábbal tepert szertartásra megy, hanem ott egy egész zenekar, és jól érzi magát. Ott az óvodában mondjuk a Sweet Home Chicago-t tanulták, addig mi itt a Süss fel napot, és ez nem mindegy. Mások a körülmények. Onnan való ez az egész, és nyilvánvalóan nem mondom azt, hogy mindenki kitűnő zenész, ott is vannak amatőrök, de akik már színpadon vannak és játszanak, azok jók. Nekem ott mindig jól esik bemenni egy helyre, ahol ha valaki zenél, általában nagyon jól érzem magam. Ez kevésbé adatik meg mondjuk Európában. Ha belépsz egy helyre, ahol játszik egy blues zenekar, nem feltétlen tetszik; ott alapjában véve, ha már valami zenekar játszik, az általában nagyon jó. Mindig elcsípek valamit, mindig tanulok valamit.
Európai zenészként külföldön koncerteztél, hogy fogadták?
Térségenként változó. Birminghamben kíváncsian, ha bementem egy ilyen jam session jellegű open stage rendezvényre, akkor érdeklődtek, meg tetszett nekik, meg kérdezősködtek. De amikor, mondjuk Memphisbe mentem, és kerestem klubokat ahol játszhatok, akkor senkit nem érdekeltem, nem foglalkoztak velem. Azért kalandos úton-módon csak sikerült bekerülnöm egy klubba, és sikerült elkezdenem játszani. Nem szólt jól ahogy játszottam, annyira elütött a gitár- és az énekstílusom az ottanitól, hogy én is éreztem; nem jó, nekem sem tetszett, pedig akkor már megvolt a szerződésem a memphisi Blues City Caféval. Minden este mentem zenekarokat nézni, és én úgy gondolom, hogy mint magyar ember, ha eljövök Memphisbe a Beale Streetre, én sem nem akarnék egy lengyel vagy akármilyen arcot megnézni, ennek semmi értelme nincsen, hanem nyilvánvalóan amerikaiakat néznék. Szóló koncertekkel kezdtem, egy zenekar kísért, akikkel az én programomat játszottuk, adtunk egy pár koncertet egy-két hónap alatt, de egyszerűen nem tetszett, amit csináltam, úgyhogy kerestem inkább egy zenekart, ahova be tudnék szállni gitárosnak. Találtam egy Louisiana Mojo Queen nevezetű nagy, fekete, százötven kilós hölgyeményt, akit többször láttam a Beale Street-i parkban játszani. Nagyon tetszett a show amit csinált, aztán végül abba a zenekarba szálltam be. Miután meghallgattak, és tetszett nekik, fölhívtak, hogy játsszunk együtt a klubban, így onnantól kezdve mint gitáros közreműködtem ott. Felesben nyomtuk, egy pár számot eljátszottam, megnyitottam neki a show-t, aztán utána jött ő, mint főhős. Az egy totál fekete zenekar volt, én voltam az egyetlen fehér, és nagyon sokat tanultam tőlük, pláne, hogy mindenki játszott más produkciókban is. Főleg a billentyűs, akinek egyébként Albert King volt a mentora és nagyon jó barátok voltak, ő vitt engem nagyon sok helyre más produkciókban is játszani. Éreztem, hogy ahogy telik az idő, változik a gitárstílusom, kezdett beleolvadni az ottaniba. Pár hónap múlva éreztem úgy, hogy valami ilyesmiért jöttem ide, de ehhez be kellett szállnom a zenekarba, hogy ráérezzek az egészre, mert magamtól nem ment. Egy idő után változtam, énekileg is, gitárilag is, nyolc-kilenc hónap eltelt, mire teljesen átváltott ez az egész, mire elfelejtettem, hogy korában hogyan álltam hozzá, és mire ott a mindennapokba ha nem is “beleszürkültem”, de azt fogtam fel ami ott vesz körül. Nagyon örülök neki, hogy ez így alakult, mert előtte soha nem írtam saját számokat, csak feldolgozásokat játszottam.
Tehát tulajdonképpen felemásan fogadtak, de utána híre ment, hogy jó gitáros vagyok, utána már nem csak úgy hírdettek, hogy Louisiana Mojo Queen, hanem ki volt írva, hogy Louisiana Mojo Queen + Little G. Weevil, alatta meg ott volt – még meg is van az újság -, hogy “magyar blues zenész memphisi csillogással”. Ilyesmi jelzőkkel illettek. Van egy memphisi rádió, a WDIA, ez volt az első fekete rádió az országban. Emlékszem, egy szombati napon részt vettem egy rendezvényen, ahol a Denise Lasalle-nek voltam az előzenekara, és ott voltak ettől a rádiótól is. Aztán hétfőn hívtak többen, hogy “kapcsold be a rádiót”, mert rólam beszéltek a rádióban. Sírtam, baszd meg, ez egy akkora dolog. Ez egy feka rádió, évtizedek óta működik, nagyon nagy név, nagyon sokat tett a blues népszerűsítéséért, és tényleg ott ajnároztak, nem akartam elhinni. Tehát jó vége lett ennek, és annyira elterjedt a hírem - ott játszottam tulajdonképpen több, mint egy évig a Beale Streeten -, hogy mikor 2008-ban visszatértem, amint leparkoltam az autómmal és kiszálltam, megismert mindenki, a nyakamba borultak, jöttek elém mindenhonnan, teljesen őrület volt. Akkor úgy gondoltam, hogy megérte megcsinálni ezt, ha ennyire benne maradt az emberekben… ez nagyon jó érzés volt.
Lehet, hogy jobban jártál, mint az istenadta tehetségek. Lehet, hogy ők meg azt sajnálják, hogy nem élték át azt, amit te.
Biztos, hogy sajnálják, de valakinek nincs is erre szüksége. Emlékszem, hogy Besenyei Csabit felhívtam Alabamából -akkor már megvolt a szerződésem-, és mondtam neki, hogy jöjjön ki. Mondom, nem volt könnyű idáig eljutni, mert azért tényleg ott talpalnom kellett, dolgoznom kellett nagyon sokat, civil melót, szutykos melókat, szponzorokat kellett szerezni ahhoz, hogy hivatalosan ott tudjak maradni, ez rettenetesen nagy stressz. De mikor Csabit felhívtam akkor már olyan helyzetben voltam, hogy mondhattam neki, “Csabikám, gyere ki, baszd meg, mert nincs ilyen szájharmonikás itt, mint amit te csinálsz, hidd el, és neked nem kell végigmenni ezen az egész szutykon, amin én végigmentem! Idejössz, és játszol.” És nem jött ki. Oké, hogy akkor még vízumot kellett kérni, meg ilyesmi, de valakinek erre nincsen affinitása, jól érzi magát itt a bőrében. Legyen így, nem erőszak, de érdekes mindenesetre. Én biztos kimentem volna, hogyha ő hív engem.
Végezetül a hírhedt kérdés, mit üzensz a stonerrock.hu olvasóinak?
Úú, gyerekek… Azt üzenem, hogy foglalkozzatok ezzel a zenével sokat, mert ha jobban megismered, akkor rájössz, sokkal több, mint aminek esetleg első hallásra tűnik. A bluesnak nagyon-nagyon sok fajtája van, mivel népzene, ugyanúgy, mint ahogy a gyimesi vagy a szabolcsi népzene is másképpen hangzik, és biztos, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót. Van unalmas is, de van olyan, ami szerintem a fiatal füleknek is izgalmas lehet, csak körül kell nézni. Az a lényeg, hogy fontos lenne életben tartani ezt a muzsikát ebben az országban.
Nagy riszpekt, G, élmény volt olvasni!
Jó cikk, köszönjük!