Szűk egy hete, április 20-án került kiadásra a brit Firebird új albuma a Rise Above Records gondozása alatt. Mivel idehaza méltatlanul kevesen és csak egy szűk körben ismerik ezt a zenekart, mielőtt rátérnék a szóban forgó lemezre, lássunk egy rövid áttekintést arról, mivel is állunk szemben pontosan.

A Firebirdöt 1999-ben alapította a Carcass/Napalm Death gitáros Bill Steer azzal a céllal, hogy – grind/death metaltól gyökeresen elszakadva – a ’70-es évek klasszikus blues/hard rock témáit mai felfogásban és hangzással értelmezze újra. A kezdeti felállásban, Ludwig Witt (Spiritual Beggars, The Quill) dobos és Leo Smee (Cathedral) basszeros közreműködésével jelentették meg 2000-ben a zenekar nevével azonos címmel ellátott első kiadványukat, amit aztán folyamatos tagcserék mellett (rövid ideig megfordult náluk többek között a Blind Dog basszer Tobias Nilsson is) követett a Deluxe, majd a No.3, illetve a Hot Wings album. Azóta eltelt újabb három év; Ludwig Witt visszatért, bőgős posztra a lengyel származású Smok Smoczkiewicz került, ezzel pedig lényegében el is érkeztünk a frissen megjelent Grand Unionig.

Hogy az irányvonal maradt a jól bejáratott, ám kétségtelenül ízes és hiteles ’retro’ blues rock, az már a nyitó Blue Flame első hangjainál egyértelművé válik, ami különben az egyik legkedvesebb darabom is egyben a lemezről. Remek kezdés, tökéletesen megmutatja, mi az, amit egy zenekar hozzá tud még adni ehhez a zenei irányzathoz évtizedekkel később, akár végletekig elcsépelt dallamokból kiindulva is. Bár Bill Steert alapból nagyra becsülöm a Carcassban művelt dolgai miatt, ebben a műfajban, énekes-frontemberként még inkább érvényesülni tud az a természetesség, amivel az ehhez fűződő stílusjegyeket képviseli. A másik kedvenc a melankolikusabb hangvételű Lonely Road, ami a maga egyszerűségével talán a legkellemesebb dal mind közül, de fogós dallamokban a többi sincs híján.

Ennek ellenére mégsem győzött meg könnyen ez az album, a nálam etalonnal számító Hot Wings valahogy túl magasra tette a lécet ahhoz, hogy egy vele egyenlő színvonalú, de azon nem túlmutató folytatás hallatán ne érezzem úgy, hogy ebben több is lehetett volna. A lehetőség bőven adott lenne a kísérletezésre, erre utal a szájharmonikával megtámogatott Worried Mind című igen jól sikerült kétperces rockabilly-s őrület is, ami viszont amilyen váratlanul jön, olyan hirtelen megy is. Kár érte, elférne még néhány ilyen jellegű dal a többi mellett.

Aki korábbról már ismerte-szerette a zenekart, annak a Grand Union is be fog válni, aki pedig nem, annak erősen ajánlom az alábbi link megtekintését, ahol néhány track elérhető a korábbi kiadványokról.

Firebird@myspace
Firebird@riseabove